A bálnaolaj éppen csak kifogyott a lámpából, alig valamivel éjfél után. Az utcán katonák lézengtek, és a csendet nem törte meg más, csak az elektromos falak alig hallható zümmögése. Ugyanolyannak tűnt ez az este is, mint a többi, mióta szeretett királynőnket kegyetlenül megölték. Ám ezúttal a csatornákból nem csak a pestist terjesztő patkányok hada és a félelem kúszott fel a felszínre, nem! Ez volt az első este, amikor a sötétségben fogant maszkos ember lecsapott. De nem az utolsó...
A Dishonored nem játék. Annál sokkal több. Interaktív filmélmény, alternatív valóságábrázolás, művészi alkotás. Figyelmeztetnem kell mindenkit: ha egyszer belekezdesz a játékba, lehetetlen lesz megállni. Az első pillanattól az utolsóig magába szippant a Dishonored világa. Ahhoz, hogy ezt elérjék, a készítők nem féltek olyan klasszikusokhoz nyúlni, mint a Half-Life vagy a Thief, de mivel jótól lopni nem szégyen, ezt kifejezetten az érdemükhöz írhatjuk! Ami a legjobb az egészben, hogy egy percig sem fogjuk koppintásnak érezni a játék egyetlen elemét sem. Az Arkane Studios boszorkánykonyhájában játéktörténeti klasszikust főztek.

Az alaphelyzet nem túl rózsás. Dunwall városát ismeretlen pestis sújta, amelyet a csatornákban elszaporodott patkányok terjesztenek. A gazdagabbak különleges szerek segítségével – amelyek nagyon szellemes módon a játékbeni életerő és manapontjainkat állítják helyre – védekezni tudnak ugyan a kórság ellen, de a szegényebb negyedekben élők elesnek. Hiába a karanténok, hiába a sok szigorú óvintézkedés, a betegség látszólag megállíthatatlan. Mi ott kapcsolódunk a történetbe, amikor a főhős, Corvo Attani testőr éppen visszatér egy diplomáciai útjáról, hogy jelentést tegyen a Kaldwin királynőnek. Sajnos azonban a dolgok rosszul sülnek el. A királynőt a szemünk előtt végzik ki ismeretlen, teleportáló orgyilkosok, majd elrabolják a lányát, Emilyt. Minket pedig sajnálatos módon a tett helyszínén találnak... A folytatás már könnyen kitalálható. Akár a már említett Half-Life-ban, itt is az elejétől fogva belső nézetből látunk mindent, ami megkönnyíti az azonosulást.
A börtönből ismeretlen barátaink segítségével szabadulunk, a régens Lord Protector persze tombol a dühtől, mert emiatt elmarad a "Hogyan kenjük a gyilkosságot a testőr nyakába, majd a megkent testrésznél válasszuk el a fejét a test többi részétől" című facebook-esemény, ám alig esünk be az ágyunkba, álmunkban máris megjelenik a Kívülálló, akitől a helyi vallás, mint az ördögtől, úgy fél, mert képes mágikus tulajdonságokkal felruházni az általa választottakat. Gondolom sejtitek már, minket sem véletlenül keresett fel!

A Dishonored egy alternatív világban játszódik, amely bár nagyon emlékeztet az iparosodás kori London viszonyaira, néhány dologban mégis eltér. Az ilyen helyzetekben mindig felmerül a kérdés, hogy mennyire sikerült valósághű világot teremteni az alkotóknak és bátran jelenthetem, tökéletesen! Akár az Elder Scrolls sorozatban, itt is úton-útfélen mindenféle hangulatos könyvekbe és levelekbe fogunk botlani, a falakon térképek lógnak, az emberek mindenféléről beszélgetnek. Döntéseink pedig jelentősen befolyásolják a világ későbbi alakulását, és itt nemcsak arra kell gondolni, hogy bizonyos fő- és mellékküldetések miatt majd néhány dolog másként történik, hanem arra is, hogy attól függően, mennyire vagyunk vérengző vadállatok, vagy ember- és életvédő aktivisták, Dunwall arculata megváltozik. Ha tombolunk, elszaporodnak a patkányok és a pestis végstádiumában járó zombiszerű könnyezők, ami igencsak megnehezítheti olykor amúgy sem túl egyszerű feladatunkat.
És ha már a feladatoknál tartunk. Bár legfőbb célunk az áruló ******* megbuktatása (csak semmi spoiler, ugye... :) ) és Emily visszaültetése a trónra, az elénk kerülő küldetések nagyon változatosak. A legtöbb végén azért valakit általában ki kell iktatnunk persze a történetből. Ám hogy ezt milyen formában tesszük meg, az már rajtunk áll. Szórakoztató volt látni, amikor körözvények között – ahol már amúgy is fenn voltam – kétségbeseett üzenet hirdette, hogy busás jutalomban részesül, aki az eltűnt nemesi testvérpár hollétéről hírt ad. Nekem persze semmi közöm nem volt a dologhoz...

A játék legnagyobb élménye a szabadság. Gyakorlatilag egy dologban vagyunk megkötve: a jobbkezünkben mindig kedvenc gyiloktőrünket szorongatjuk. Ám a balba kedvünk szerint pakolászhatunk robbanó- és lőfegyvereket, valamint varázslatokat kényünk és úri kedvünk szerint. Talán ez volt az egyetlen aprócska negatívum az irányítás tekintetében: az elején nem mindig tudtam, mit is akarok használni a tengernyi lehetőség közül.
Ahogy szép lassan felfedezzük a várost, titokzatos rúnakövekbe botlunk majd. Ezekből tudjuk fejleszteni varázslatainkat. Közülük a legfontosabbakat már az elején megkapjuk, de később mi döntjük el, milyen irányba szeretnénk fejlődni. Nincsenek megkötések, minden teljesíthető minden variációban úgy, hogy közben nem válik montonon egyszerűvé a játékmenet. Komolyan mondom, még a normál fokozat is tartogat igen kellemetlen meglepetéseket! Minden rajtuk áll. Megöljük az elhaladó őrt és elvesszük a kulcsait, vagy csak altató nyílvesszőt lövünk a tomporába és behúzzuk egy sötét sarokba? Esetleg eltereljük a figyelmét és bemászunk az ablakon? Vagy egy patkányt szálljunk meg, és osonjuk be a csatornákon keresztül? Vagy hagyjuk az egészet a fenébe és "terminátorrambóként" mindenkit mészároljunk le, aki él és mozog? A döntés csak a Te kezedben van, kedves játékos!

Némi kritika érheti a játékot, mert hiába az Unreal motor, a grafika nem hozza legújabb csilli-villit. A textúrák itt-ott elnagyoltak, az alakok pedig kissé durvák. Ez azonban csak az első öt percben zavaró, mert minden pálya, tárgyat, állatot és embert olyan stílusosan készítettek el, hogy a szemünk kettéáll a gyönyörűségtől. A helyszínek életszerűek és logikusak. Simán elhittem, hogy ezeken a helyeken TÉNYLEG élnek emberek, és nem csak a játékos örömöéért lettek odabiggyesztve. Külön szeretném kiemelni a fények nagyszerű használatát, ami egy lopakodós játékban ugye nem a legutolsó szempont. A készítők egy videóban bevallották, hogy sokat tanulmányozták az angol-szász arctípust, hogy minél karakteresebbek legyen Dunwall lakói. Csillagos ötös!

A forgatókönyvíró és az angol szinkronszínészek munkája is dicséretet érdemel. Minden fontosabb szereplő igazi egyéniség, akik mintha egy Dickens regényből léptek volna elő, különösen Emily, a hercegnő, akivel Corvónak igazán bensőséges a viszonya végig a játék során. (Olyannyira, hogy a játék legelején a tutorial keretében, ha van kedvünk, még bújócskázni is elmehetünk vele. Na nem úgy, hiszen csak kislány!!!)

Lehetetlenség egy cikkben mindenről szót ejteni, és talán nem is kell. A Dishonored ismerős, mégis titokzatosan ismeretlen világa felfedezésre vár és külön szerencse, hogy igazán remek magyarítás is készült hozzá (ráadásul mindhárom platformra), így a különféle háttérinformációkról azok sem maradnak majd le, akik azért nem tudnak sok-sok oldalt angolul végigolvasni. ■

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.